Ha jól emlékszem Csernus mondta azt, hogy minden nap csináljunk valami olyat, amitől félünk. Ezt a minden nap pressziót azért én személy szerint túlzásnak tartom, de az tény, hogy ez az egyik leghatékonyabb módszer a személyiségfejlesztésben. Nem való mindenkinek azonban az ilyen jellegű, stresszhelyzet alapú sokkterápia. Ha változni akarunk, és elfogadni tökéletlenségünket, megengedvén magunknak a gyengeséget, a következő lépés a félelmek kimondása.

Mindenki fél valamitől. Ha valaki nem fél, gyorsan keressen fel egy szakembert, mert nagy valószínűséggel valamilyen komoly pszichés betegséggel küzd. A félelmekkel való szembenézés pedig a komfortzónánk elhagyásával jár.

„Comfort zone is a nice place,

but nothing grows there!”

Ma csináltattam egy ilyen pólót, csak elírtam és confort zóna lett. De szerintem egy elírt feliratú pólót hordani aztán csak az igazi komfort zóna elhagyás:D.

Szóval én aktuálisan, amitől a legjobban félek az a vezetés. Tizenhárom éve van jogsim, van autóm, csak rutinom sincs. A legrosszabb pedig, hogy a vezetés élményét szeretem; csak a KRESZ és a többi autó zavar. Félhetünk azonban kevésbé megfogható dolgoktól is. Hogy elveszítjük a munkánkat, hogy magányosak maradunk, hogy nem sikerül egy vizsga, hogy elveszítjük egy szerettünket, hogy nem jön össze a gyerek téma. Ha elméletben szembe kerülök az addig tagadott legrosszabb forgatókönyvvel (Kati után szabadon), az olyan nekem, mint a fájdalom beengedése. Enyhül a szorongásom, ha nem tagadom, hogy bizony nem csak fényes jövő állhat előttem. Kiskoromban nagyon féltem a sötétben. Amíg átfutottam a sötétből egy világos szobába, rettegtem. Egyszer viszont megálltam, és elképzeltem, hogy mi lehet a legrosszabb, ami történhet velem. Az a kép ugrott be, hogy a sötétből egy csontos kéz ragadja meg a vállamat, de ahogy telt-múlt az idő, nem történt semmi. Meg is nyugodtam. Úgyhogy irány az út, csúcsidőben, belvárosból.

Natulcien