Egyszer egy kolléga, az ebédidő kellemes konyhai magányát, melyet csak a fejemben érzékeltem ezek szerint, és ő inkább kínos csendnek aposztrofálta volna; megtörte azzal a kérdéssel, hogy „…Ééss egyébként hogy vagy?”. Nem túl diplomatikusan csusszant ki belőlem a válasz, ami azért ritkán fordul elő, de kibuggyant a teljes igazság: „Figyi, én nem vagyok az a smúzolós fajta, de ha tényleg érdekel, elmondom.” A válasza engem is meglepett: „Igazából nem érdekel.” Ez egy gyönyörű barátság kezdete, ahogy egy klasszikus mondaná. Összenevettünk, és kínos csend helyett cinkos beszélgetés lett a ki, mit nem szeret az etikett szerinti, vagy könnyed folyosói, társasági beszélgetés témakörben.
Gyermekkortól kondicionálják, hogy meg kell felelni bizonyos társadalmi normáknak, és az ahhoz kapcsolódó kérdéseknek egy diplomatikus válasszal. Feltűnt, hogy vannak életkorhoz kötött sablon kérdésekre épült családi, társasági beszélgetések? Tetszik az ovi? Milyen az iskola? Tetszik valaki az osztályból? Hogy megy a tanulás? Merre tanulsz tovább? Van barátod? Izgulsz az érettségi miatt? Milyen a koli? Hogy tetszik az egyetem? Milyen a vizsgaidőszak? Mi leszel, ha nagy leszel? Merre keresel munkát? Milyen a munkásélet? Mikor lesz már esküvő? Mikor lesz már gyerek? Mikor jön a kistestvér? ……és ez megy egészen nyugdíjig.
Van bárki, aki ezekre a sablon kérdésekre az utcán vagy a folyosón őszinte választ ad? Megtanultam idővel kezelni, hogy két kör van: társalgás és beszélgetés. A társalgási „smúzolás” tanulható. Be kell tanulni pár sablon mondatot, pár közhellyel, egy-két udvariassági gesztussal és máris egy kedves kolléga, jön velünk szemben a folyosón könnyed hangulatban. A beszélgetés pedig azokkal az emberekkel folyik, akiknek tényleg érdekel az élete, véleménye, és akik felé nyitok. Ott is meg van a „bizalom köre”, de az már egy mélyebb szint.
Eddig egyszerűnek tűnik, de a bonyodalmak a csoportok közötti átmenetekben, és nem definiált kapcsolatokban rejtőznek. Kifejtem. Honnan derül, ki ha egy kolléga érdeklődése tényleg őszinte? Vagy, hogy alkalmazkodjunk, ha bekerülvén egy új közösségbe, még nem ismerjük a csoport kommunikációs szabályait. No, meg egyáltalán mennyire legyen/lehet őszinte az emberek közötti beszélgetés. Párkapcsolatban, baráti-, munkakapcsolatban más-más az a szint, amit megengedhetünk magunknak.
Jó dolog a teljes és feltétel nélküli őszinteség, vagy a kegyes hazugságok morális útvesztőjében kell barangolnunk életünk végéig? Természetesen nincs egyetemes igazság, és mindenkinek kapcsolatai és saját személyisége alapján kell választ találnia a fenti kérdésekre. Egy új válaszomra bukkantam viszont a témakörben nem is olyan rég, mikor egy új közösségbe csöppenve, szembesültem a beszélgetés-csacsogás témakörrel, őszinteség relációban.
Egy blogger találkozón jártam, az MBBK csoport tagjai között, ami egy szociológiai és pszichológiai tanulmány volt. Szeretek ilyen eseményeken megfigyelőként rengeteg új élményt, ingert, és benyomást szívni magamba. Arról beszélgettünk Hannával, vajon mennyire érdemes megnyílni egy-egy blog bejegyzésben, és őszintén felvállalni egy véleményt. Akár írásban, akár szóban, de a lényeg ugyanaz. Diplomatikus, de sokszor semmitmondó csevegés, vagy őszinte, mély beszélgetés?
Megtaláltam a válaszom. Az olvasók, emberek, munkatársak ki vannak éhezve a mély, őszinte beszélgetésekre, pletykákra, izgalmakra, eseményekre, izgalmas történetekre. Minden olyan dolgokra, ami kicsit bennfentesé, vagy jól informálttá teszi őket, ami eltereli kicsit a figyelmüket saját nyűgjükről-bajukról, amiből esetleg tanulhatnak, és a saját hasznukra fordíthatják a tapasztalatokat, vagy ami alapján jobban megismerhetik a másikat, mert tényleg érdekli őket az egyén maga. Én mostantól úgy kezelem ezeket a helyzeteket, hogy felmérem a kölcsönösséget, és pontosan definiálom a kapcsolat jellegét.
Arra a következtetésre jutottam, hogy szerintem a „smúzolás” általánosságban könnyebb, mert nem kell ténylegesen figyelmi a másikra, nem kell őszintén reagálni a gondjaira, megkapja az ember belőle a számára szükséges információt, energiát. A felszín, a sablon, a pletyka, a rosszindulat, a rombolás mindig egyszerűbb, mert kevesebb energiát emészt fel, de kevesebb energiát is ad. Ezért van szerintem hiányérzet az emberekben egy semmitmondó cikk, könyv, vagy beszélgetés, akár pletykálkodás után. Ha egy ember viszont tényleg érdekel, akkor csakis a kölcsönségen alapuló kapcsolat, és a figyelem éri meg a befektetést, és az energiát. Észrevenni és szóvá tenni, adott esetben egy könnyed, „smúzolásos” beszélgetés helyett, hogy milyen hivatástudattal végzi valaki a munkáját, és hogy örülnék, ha a leendő gyerekeimnek ilyen óvónénije lenne. Hogy milyen izgalmasan hangzik, ha valaki bátran, szembemenve a mai könnyed trendekkel, felnőtteknek ír a tudományról. Ha egy házaspáron látszik, hogy összeszokott csapatként, milyen szépen támogatják egymás hobbiját. Ha egy fiatal kismama fantasztikusan néz ki 4 hónapos ikrekkel. Ha valakinek az egészségi állapota miatt őszintén aggódok. Ha valakinek tényleg hálás vagyok, amiért felkarolva, bevezetett egy társaságba. Ha valakiből sugárzik a magabiztosság és az erő. Ha valakivel pedig tényleg sajnálom, hogy nem volt idő jobban megismerkedni, annak ellenére, hogy nagyon szimpatikus volt a szeme. Lehet, hülyén hangzik, ha egy ismeretlen embernek ilyet mondok, de ez az igazság, és megéri elmondanom, ha tényleg érdekel az az ember.
Üdv: Natulcien
Videó: Youtube
