Ismerős az érzés mikor a szenvedélybetegséged akkora mértéket ölt, hogy tudod, hogy nem kellene, tudod, hogy felesleges, tudod, hogy csak a belső kényszer hajt, mégis elcsábulsz, elgyengülsz és megadod magadnak azt, amire vágysz. Ja, hogy csak egy ruháról van szó? Csak a vásárlás a téma? Hol van ez a droghoz, az alkoholhoz, cigarettához, a játékgépek armadájához, egy csomó káros szenvedélyhez képest? A mozgatórugó szerintem mindegyik mögött ugyanaz, csak a mérték és a kár okozás aránya változik.

Elmesélem hogyan fedeztem fel, hogy igen, vásárlás függő vagyok.

Ha alapvetően egészséges az ember, van szabadideje és energiája, még tetszenek is neki a szép dolgok és konfekció méret, könnyen eshet a ruhavásárlás jutalmazás csapdájába. A leárazásokon a hülyének is megéri a 10. tökéletes kék farmer, mert hát az örök darab. Munka után a legegyszerűbb pihenés nézelődni kicsit a kirakatok előtt szusszanásképp. Egy rossz nap után instant jutalom egy pulcsi. Csak 2 ezer forint leárazva, és halványbarna még úgysincs.

Szuper dolog válogatni a szebbnél szebb darabok között a szekrényben, de az egy idő után sehol nincs a kincsvadászat, és az új darab megszerezése felett érzett örömhöz képest. Aztán már a leárazott pulcsi sem érdekes, jönnek a különleges darabok. No, meg ugye van, hogy szükség is van új ruhára, mert alkalom van, meg kell jelenni, meg feljött karácsonykor pár kiló, meg a nyaralás előtt veszi észre az ember, hogy kiszívta a nap a szép sárga fürdőruhát, ami már csak fakó sápadt színben gyűrődik a fiók hátuljában. Szóval alkalom és lehetőség mindig van. Igazából ez szükséglet és milyen jó, hogy megtehetjük, megkerestük rá a pénzt kemény munkával, igazán megérdemlünk egy kis kényeztetést.

Még szerencse, hogy nem kell éhbérért egy ruhagyárban dolgozni éjt nappallá téve, hogy "Woman Power" feliratú pólókat varrva, arra gondoljuk, a gyerekünknek esélye sincs tanulni és megvalósítani a vágyait, mint azoknak az európai nőknek, akik majd megveszik az általunk készített ruhadarabot, hogy aztán fél év után egy garázsban kössön ki szétszaggatott takarítórongyként.

Természetes a tömött ruhásszekrény érzése egy idő után már nem tölt el elégedettséggel és lassan nincs kifogásunk sem, mert mindenféle árnyalatú nadrághoz van passzoló színű fehérneműnk.

Ilyenkor már érdemes szakember segítségét igénybe venni, mert érezzük, hogy valami nincs rendben. Jaj, dehogy, még véletlenül sem pszichológusra gondoltam.  Kell egy koncepció a ruhatárunknak, meg egy stílustanácsadó, meg nem ártana tisztában lenni az évszaktípusunkkal. A kapszulagardrób is egy nagyon szimpatikus kezdeményezés, és igen, érdemes frissíteni is a ruhatárat időnként, hiszen a fiatalkori és a középkorosztály identitásválsága nagy változásokat követel a megjelenésünkben. Természetesen a régi, színben nem passzoló darabok helyett, és a sok színes farmer helyettesítéseként kellenek új darabok, melyek passzolnak a színelméletbe és a kapszulagardróbunkban is kombinálhatóak minden egyéb darabunkkal. A régi ruhadarabokat természetesen ruhavásárokon is el lehet passzolni, Interneten is vannak ruhacserélős csoportok, meg hát el lehet adományozni. Sokan örülnek az alig használt daraboknak és milyen jó érzés jótékonykodni is. Biztos az indiai varrónő is örül, hogy ilyen jó fej embert öltöztet, meg hát legalább van neki munkája.

Aztán egy idő után nem tudsz több kifogást kitalálni, nem tudod tovább távol tartani magad a valóságtól. A mesterséges közöny makacsul ragadós mocsara akármennyire is próbál visszahúzni, egy időd után látod saját gyarlóságod és felismered, hogy ez mind csak kompenzálás.

A sok szép elmélet, és jó filozófia mind-mind olyan célt szolgál, amivel felruházzuk őket, nem hiába a mondás, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ha valaki igazolni akarja a szenvedélybetegségeit, akkor manapság nagyon könnyen tudja csodás csomagolópapírba tenni a kognitív disszonancia csökkentéshez szükséges információkat. Igen, ennek a fogalomnak van definíciója a pszichológiában. Ilyenkor igazolja az agy racionálisan, miért van szükségünk a 8. fekete harisnyára. Az emberi agy egy csodás dolog. Az egó mindennél erősebben védi magát, és mindenféle megoldást talál, hogy bizonyítsa, ő tökéletes és semmiben nem szorul fejlődésre.

Tökéletes, úgy ahogy van. Természetesen a környezet a hibás mindenért, meg a fogyasztói társadalmi nyomás és a közösségi médiából érkező behatások. Az egyén felelőssége teljesen elhanyagolható, hiszen akkor meg kellene látni saját gyarlóságunkat. Netalántán fájdalmas emlékekkel, felismerésekkel szembesülni. Az agyunk pontosan tudja, hogy nem akarja, hogy fájjon. Minket véd a maga kedves, oltalmazó módján és meg is adja nekünk a feloldozást a kifogással, ami igazolja, miért kellene nekünk egy olyan rózsaszín tüllszoknya, amire mindig is vágytunk kislányként, de sosem kaphattuk meg szigorú anyukánk ellentmondást nem tűrő tilalma miatt.

Annak ellenére, hogy nem vagyok vallásos, egy prédikáció egyszer nagyon mély nyomot hagyott bennem. A pap témája az volt, hogy minden ember fejet hajt valamikor, valami előtt. Valaki a pénzt, a hatalmat, a drogot, a munkát, a hobbit választja, de ezeknek a választásoknak általában csalódás a vége. Szerinte egy szimbólumot érdemes választani, amiben nem csalódhatunk, mert mi ruházzuk fel hatalommal. Szerintem magunkat kell választani. Magunk előtt kell fejet hajtani, magunk előtt kell alázatosnak lenni. Magunkba kell fordítani az energiát, magunkkal kell őszintének lennünk, magunkat kell szeretnünk és akkor nem kell vásárolni a boldogsághoz. Akkor nem kell védelmi funkciókkal körülbástyáznia az egónknak magát. Akkor tudjuk, hogy ha bármi nehézséggel találkozunk meg tudjuk azt oldani külső segítség nélkül is. Alkohol, cigaretta, drog nélkül is.

Akkor tudjuk, hogy a rózsaszín tüllszoknyára az az elhanyagolt kislány vágyik, akit magunk mögött hagytunk és nem foglalkoztunk vele mi sem. Pedig ki szeresse azt a kislányt, ha nem mi magunk? Ehhez a kemény önismereti úthoz viszont tényleg nem árt a segítség. Meg lehet oldani önállóan is persze, az agyunk is beszáll a racionalizálással. Drága egy pszichológus, meg annyi a kókler, meg idő sincs munka mellett terápiára. Aztán pár nap szomorkodás után meg lehet vásárolni az első piros rúzst, ami nem ruhadarab, meg olcsóbb is, meg ilyen még úgy sincs, meg kell egy kis kényeztetés, és ez olyan kis apróság.   

Egy évig nem vásároltam magamnak ruhát. És elmesélem legközelebb, miért döntöttem úgy, hogy idén nem vásárolok sminkcuccot.

Az internetes inspirációkat saját gardróbomra fordítva igyekeztem feltalálni magam ebben a ruhavásárlás mentes évben, és újra felfedezni a már rendelkezésemre álló ruhadarabokat.

Eredeti képek forrása: Pinterest, a képeket magam szerkesztettem, fotóztam.

Ha szeretnétek csatlakozni a mozgalomhoz, vagy felkeltette érdeklődéseteket a téma ajánlom: http://www.holyduck.hu/ munkásságát és a Facebook csoportját: https://www.facebook.com/groups/nemvasarolokruhat/

Üdv: Natulcien